Egy izgalmasnak ígérkező előadásra igyekszem. A helyszín Zsámbék, a Romtemplomon túl, a zártkertek egyike. Sok autó áll a parkolóban, a mellettük nézelődő, telefonon keresgélő emberekről sejtem, úti céljuk ugyanaz, mint az enyém.

Nemrég olvastam egy sok éve társat kereső férfi blogjában az alábbiakat:

„Én nem vágyom tengerpartra, boros gyertyafényre, mozira, idegen tájakra — így aki ilyeneket ír, feltételezem, hogy ez fontos az életében — kattintok tovább… Nekem nagyon fontos a praktikus alkotás (egyszerű ház, kályha…), az önismeret, a szabadság, felelősség magamért. Ilyesféle energiákhoz keresek társat, hisz a legtöbb örömöt ilyenekben élem meg. De ilyesféléket szinte senki nem emleget. Ennyire fura lennék, vagy másképp kommunikál a világ?”

Utolsó reggelink együtt. A sokfős csoport után vasárnap csak hárman maradunk a Biofalu Vendégházában, önkéntesként. Zsuzsa, férje Daniel, és jómagam. A házaspár Franciaországból érkezett, évek óta visszatérő vendégek itt, hol pihenni, hol segíteni jönnek.

Minden tiszta.  Három nap alatt az összes ágyat újrahúztuk, bevetettük, az ablakokat, tükröket, csempéket, járólapokat ragyogóra töröltük, a használt ágyneműk nagy részét kimostuk, megszárítottuk, hajtogattuk. A folyosók, lépcsők csillognak, villognak. Várják az új érkező csapatokat.

Egyre erősebben és erősebben markolom kabátom gallérját, hogy a kapucni rajtam maradjon, és a jeges januári szél minél kisebb felületen érje a testem. Harcom szinte kilátástalan. Kesztyűm nincs, így választanom kell: vagy a kezem, vagy a nyakam, fejem áldozom fel.

A szakrendelő fehér kockaépületétől normál esetben – nem is túlságosan sietve – az utat pár perc alatt megtenném a kerítésen kívül hagyott autómig. De most akadályoztatva vagyok, legalábbis ezt érzem, ha a hátam mögött több méterre kullogó nőre (nevezzük Krisztikének) gondolok. Mérgelődök. Elég a mai napból, pedig még csak dél körül jár az idő.

A hétvégéim jó ideje hasonló forgatókönyv szerint zajlanak.

Sok lelkes tervvel a fejemben és szívemben ébredek. Most épp a „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban” közhellyé süllyedt Mahatma Ghandi idézettel pattanok ki az ágyból. Mert igen, változni, és változtatni kell. Elég egy aprósággal kezdeni, szépen jönnek majd a lépések egymás után, és egyre nagyobb és nagyobb horderejű dolgok következnek be.

Például valamennyi idő elteltével rend lesz a lakásban, ha teszek érte.  A lendület először a hűtőnél törik meg, mert bár tele van mindenféle tápláló, egészséges falatokkal, megint, mint két napja mindig a sütivel félig telt tepsin akad meg a szemem. Kiveszem. Aztán hozzá az utolsó tiszta villát a fiókból. Belemerítem a csokis-kávés krémbe, a fekete piskótába és a nyál összefut a számban. Még mindig finom. Nem szabad ezt kidobni. Mekkora nagy pazarlás volna, ha hagynám összeszáradni, vagy megpenészedni. Két széles csíknyi elfogy. Még így is negyed részig az edény.

Ugyan azt gondolom, hogy nem sok jelentősége van, milyen dátumot írunk, hisz a napok a létezésünktől függetlenül követik egymást, és mindegy, hogy mi, apró, kicsi földi halandók hogyan számozzuk éppen őket, azért a sok jókívánság, amit kaptam (talán őszintén szólva, talán csak egy sablon levélként továbbküldve) megmelengette a szívem, és a jó érzés továbbadására ösztönöz.

Köszönöm, hogy végigkísérted az évem.

Napok óta figyelem az internetet. Nem meglepő, hisz rendszeres szokásom ez. Özönlenek a karácsonyi jókívánságok, és képek a finomabbnál finomabb ételekről, a feldíszített fákról.

Egy pillanatra magával ragad a sodrás, és a lendülettel élve nekiindulok a világnak. Mert venni kell valamit. Mások is veszik. Vaj, liszt, cukor, kakaó, sajt, túró… sütök majd sütit. Rendes karácsonyt akarok. Bejglikkel, töltött káposztával, sült kacsával, édességekkel roskadozó asztallal.

És kellenek ajándékok, a mamának, a papának, a fiamnak. De mi is? Minek örülnének, mi hiányzik? Hiányzik valami? Valami kézzel fogható, használható, aztán eldobható?

A bevásárlóközpont parkolójában keringve, helyet nem találva ér véget az indulat – kedv.